KGB és a vírusok
A számítógépes vírusok a Szovjetunióban 1987-től kezdtek el terjedni, és hamarosan olyan kritikus intézményekben is megjelentek, mint a különböző minisztériumok, az Tudományos Akadémia, és persze a KGB is. A vírusok terjedése olyan gyors és váratlan volt, hogy a szovjet hatóságoknak gyorsan kellett reagálniuk az új fenyegetésre.
A KGB 1989-re már tudomást szerzett a leggyakoribb vírusokról, de más források szerint a vírusok száma és változata sokkal nagyobb volt, mint amennyit a hivatalos dokumentumok leírtak. Nikolay Bezrukov, a szovjet számítógépvírusok egyik úttörője, 1990-es könyvében, a Computer Virology-ban arról írt, hogy 1989 nyarára a Szovjetunióban már legalább 7-8 különböző vírust azonosítottak, köztük a híres Vienna, Yankee Doodle, Vacsina, Marijuana és Ping-Pong vírusokat. Ezek közül azonban az első szovjet antivírus program, az AIDStest 6. verziója mindössze hatot tudott felismerni és eltávolítani.
A KGB a problémára tipikusan központosított, fentről lefelé módszerrel próbált válaszolni, legalábbis saját szervezetén belül. Ez az azonban nem volt elegendő az egész ország számára. A vírusok első hulláma, például a Vienna, gyors reakciót igényelt, és gyakran tehetséges programozók, kutatóintézetek vagy polgári kormányzati szervek dolgozói álltak elő a megoldásokkal. Az új vírusok felfedezése és az információk megosztása terén ez a spontán antivírus közösség sokszor hatékonyabban működött, mint maga a KGB.
A kiberbiztonság korai napjaiban a hivatalos szervek és a független szakemberek közötti együttműködés (vagy annak hiánya) milyen nagy szerepet játszott a vírusok elleni küzdelemben. A szovjet példa figyelmeztető történet arról is, hogy a technológiai fenyegetésekre a központosított irányítás nem mindig elegendő, és hogy a információmegosztás és a közösségi reakciók milyen fontosak a kiberbiztonságban.