Kiberegyensúly illúziója
A Lawfare elemzésében Jason Healey és Jack Snyder megkérdőjelezi az amerikai persistent engagement kiberstratégia egyik alapfeltevését. Az elképzelés szerint az USA folyamatosan műveleteket hajt végre az ellenfelek infrastruktúrája és kiberműveletei ellen – például zavarja, feltérképezi vagy ellehetetleníti azokat –, és az ismétlődő akció–reakció idővel kialakítja a felek számára elfogadható határokat. Ez elvileg kiszámíthatóbbá és stabilabbá tenné a kibertérben zajló államközi versengést.
A szerzők szerint azonban nyolc év után nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy ez valódi stratégiai stabilitást eredményezett. Egy-egy ellenséges infrastruktúra lekapcsolása vagy kampány megzavarása taktikai siker, de nem jelenti azt, hogy Oroszország, Kína vagy más szereplők kevesebb vagy kevésbé súlyos műveletet indítanak. A kibertérben ráadásul nincs a nukleáris elrettentéshez hasonló, önmagát fenntartó egyensúly, a támadás gyakran olcsó és nehezen attribuálható, miközben a felek abban sem értenek egyet, mi számít elfogadható magatartásnak.
A legnagyobb kockázat a tit-for-tat eszkaláció. Ha az egyik fél védekező vagy arányos válasznak tekinti saját műveletét, az ellenfél ugyanazt agressziónak értékelheti, majd erősebben reagálhat. Ez különösen veszélyes, ha a cél már nem a tartósan korlátozott versengés, hanem a kiberdominancia megszerzése. Healey és Snyder ezért azt javasolja, hogy a persistent engagement sikerét ne a végrehajtott műveletek számával mérjék, hanem azzal, hogy ténylegesen csökken-e az ellenséges állami kibertámadások száma és súlyossága. Jelenleg szerintük erre nem látható egyértelmű bizonyíték.
